„Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót. De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. … Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az embernek, amit véghezvisznek az ég alatt egész életük során. Nagyszerű dolgokat alkottam: házakat építettem, szőlőket ültettem, kerteket és ligeteket létesítettem, és beültettem azokat mindenféle gyümölcsfával. Csináltattam víztárolókat… szereztem szolgákat… Gyűjtöttem ezüstöt és aranyat… szereztem énekeseket… naggyá lettem… Nem tagadtam meg magamtól semmit, amit megkívánt a szemem. Nem vontam meg szívemtől semmi örömöt, hanem szívből örültem mindannak, amit fáradtsággal szereztem, hiszen ez volt a hasznom minden fáradozásomból. De amikor szemügyre vettem minden művemet, amelyet kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság, és hasztalan erőlködés, nincs semmi haszna a nap alatt. … Mert mi jut az embernek mindabból, amit fáradtsággal szerzett a nap alatt, hiszen mindennap fájdalom és bosszúság gyötri, és még éjjel sincs nyugta szívének?! Ez is hiábavalóság! … Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradtságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is! Mert ugyan ki ehetik, és ki lehet vígan nélküle?
(Prédikátor könyve 2. rész válogatott versei)

Egy sokat tapasztalt bölcs szavai ezek az évezredek távlatából. A Prédikátor a mindenkori embert foglalkoztató örök kérdésre keresi a választ. De nemcsak keresi, meg is találja és tanácsol bennünket, a 21. század embereit a régmúlt idők bölcselője. Első hallásra talán egy hencegő, gazdagságától és a jólléttől megvakult ember kijelentésének tűnhet ez a beszámoló: neki mindent szabad, ő mindent megengedhet magának! Pedig sokkal több van ezek mögött az igék mögött, mint azt első hallásra gondolnánk! Nem a hedonista, olcsó örömök megélőjével van itt dolgunk, hanem egy kísérletet végző bölcselővel, aki levonja a konklúziót és eredményként közli azt, útmutatóként hagyja az utókornak is.

Kereste a boldog élet titkát, mint mi mindannyian. Nincs olyan ember, aki ne keresné a boldogságot és nem szeretné megélni az élet örömteljes oldalának szépségeit, és ebbe mennyi erőt, időt fektet, mennyi mindent feláldoz az életboldogság keresésének oltárán. Ha a végleteket nézzük, akkor azt is meg kell állapítanunk, hogy sajnos ez a boldogságkeresés és örömhalmozás sokszor az élet csődjéig, a kiüresedésig, a tékozló fiú lerongyolódásáig vezethet. Talán az emberek többsége nem is tudja olyan bölcsen értelmezni ezt, mint a Prédikátor, mégis érzi, átéli, hogy mindez hiábavalóság, mindez az üresség érzetét kelti benne.

A Prédikátor az élet minden területén kereste a boldogságot, a testi és lelki örömökben, az alkotásban, a vállalkozásban, az építésben, a művészetekben, a bölcsességben. Mindehhez rendelkezésre állt számára egy olyan eszköztár, ami a legtöbb embernek nem. A sok területen végzett kísérleteihez, ma talán úgy mondanák, hogy projektjeihez rendelkezésre állt pénz és vagyon, gazdagság és kincsek minden mennyiségben. Tehát volt miből kísérletezni és kikutatni az eredményt, olyan méretekben is, amire az emberek többségének nincs lehetősége. A kísérletek eredménye, a konklúzió pedig mindig ez volt: „De amikor szemügyre vettem minden művemet, amelyet kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés, nincs semmi haszna a nap alatt.” Váci Mihály „Valami nincs sehol” című ismert verse jutott eszembe, amikor a Prédikátor könyvének igéit olvastam:

„Süvítenek napjaink, a forró sortüzek,
Valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
S valamit minden tettben elmulasztunk…
Hiába verekszünk érte halálig: ha miénk is,
A boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
Az életedből hiányzik valami.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
S a mi dolgunk ezt bevallani,
S keresni azt, amit már nem szabad
Senkinek elmulasztani.”

Ezt tapasztalta meg több ezer évvel ezelőtt a Prédikátor is a nagy életkísérletek eredményeként: csak részben teljesedett ki, csak osztályrészt kapott az örömből és az élet értelméből. De a teljességet, a vágyott 100 %-ot nem érte el, hiába küzdött érte, hiába tett meg mindent, mégis mindig „hiányzott valami…”. A bölcsesség, a megszerzett tudás is arra vezetett, hogy az értelem szintjén is nyilvánvalóvá vált számára a negatív eredmény.

Mámor, birtok, vagyon, pénz, kincsek, művészet, szerelem – kicsiben és nagyban kívánatos a mindenkori ember szemében. Mindezek elérése olyan hatalom az ember vágyakozásában, hogy ezért képes keményen dolgozni, kimerülésig fáradni, kompromisszumot kötni ott is, ahol nem kellene. Csak azért, hogy ebből a teljességnek vélt örömből minél nagyobb része lehessen. De mégis úgy érzi, hogy amit megkaphat, elérhet így, az mégsem elég, nem hozza el számára a vágyott megnyugvást, a békességet Hiszen, amint megkapott valamit, rögtön újat, mást, többet akar, és újra kezdődik az ördögi kör, a küzdés azért, amiről azt hiszi, ezáltal lesz teljessé az élete. A teljesség elérése hiányában tompán csengtek az eddigi kísérletek végén a konklúzió, a következtetés szavai: mindez hiábavalóság.

Ezután folytatja a Prédikátor a további kutatást, hiszen a kitűzött célt még nem érte el. Most a fáradtságos munka területén kezdődik az újabb kísérlet. Fáradtsággal dolgozott, amíg elérte azt, ahol tart, de ezen a területen sem találta meg a vágyott boldogságot. A rutinszerű feladatok ismétlődése, a nap naputáni hajtás sem hozta meg a kívánt eredményt. Túl az egyik feladaton, rögtön ott a másik, vagy akár több lép a helyébe. Ezután azzal a felismeréssel is szembesül, hogy amiért egész életében fáradozott, azt itt kell hagyni az utána jövőkre. Életének gyümölcsét más élvezi majd, aki ki tudja, hogy bölcsen él-e vele, vagy eltékozolja az ő egész életének fáradtságos eredményét, megszerzett javait. Ez is csak a fájdalom, a hiábavalóság, a kétségek forrása.

A Prédikátor tanításában bölcsen rá akar mutatni arra, hogy milyen hiábavaló, törékeny és mulandó az élet. Azt a hiányzó valamit, vagy inkább valakit, ami mégis kitölti és teljessé teheti az emberi életet, így fogalmazza meg: „Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert ugyan ki ehetik, és ki lehet vígan nélküle?”

A Prédikátor itt az élet legalapvetőbb dolgairól beszél: evés és ivás, munka és család. Becsületesen és lelkiismeretesen megdolgozni azért, hogy a mindennapi kenyér közösségében részesülhessünk azokkal, akik számunkra a legfontosabbak. Mert nem az az elsődleges, hogy pompás fogadásokon, a legszebb ruhákba öltözve bájcsevegjünk sikereinkről, vagyonunkról, eredményeinkről. Az a legfontosabb, hogy áldást kérjünk a mindennapi munkánkra, és ezt az áldást megtapasztaljuk abban az asztalközösségben, amelyben osztozhatunk szeretteinkkel, ahol megoszthatjuk egymás örömét és bánatát, sikereit és kudarcait is. Ahol a szeretet kötelékében, a baráti jóindulatban megtapasztalhatjuk, hogy Isten áldása nyugszik életünkön, munkánkon, családunkon, otthonunkon.

Az Isten ajándéka számunkra az élet, hát akkor maga az életünk napjainak öröme ne benne teljesedne ki?

A mai világ elvárásai és az „én mindent megérdemlek” világában ez az „életegyszerűség” talán túl puritánnak, kevésnek tűnik. Ez így is lesz mindazok számára, akik tudat alatt, vagy tudatosan végigpróbálják azokat az életkísérleteket, amelyet a Prédikátor itt leírt nekünk. De milyen jó, hogy előttünk már itt állnak ezek az igék és tanácsolnak bennünket a földi élet teljessége elérésében, valós örömeinek megélésében. A pénz, a vagyon, a bölcsesség, a művészetek, a munka lehetnek áldásként is az életünkben, ha megfelelően sáfárkodunk ezekkel. Ha nem szakadunk el attól az életegyszerűségtől, amin Isten áldása nyugszik, és akkor mindezeket úgy tudjuk felhasználni, hogy mások javát és Isten dicsőségét szolgálja. Ha nem így teszünk, akkor mindez hiábavalóság, szélmalomharc, mert nem hozza el lelkünknek a békességet, az élet teljességének megélését. A mi életünk nem azért lesz teljes, mert ezt valamilyen eredményként elérhetjük. Láthatjuk a Prédikátor tapasztalatából, hogy ez a nagyon sok pénzbe került kísérlet minden téren kudarcba fulladt. Ezeket a kísérleteket a Prédikátor azért végezte el és az eredményt azért írta le, hogy mi ne arra fókuszáljunk, és áldozzuk fel az egész életünket, egészségünket, családunkat, aminek az eredménye: a hiábavalóság.

Az életet Isten teszi teljessé, azzal, hogy megmutatja az élet egyszerűségének teljességét, megmutatja, hogy nem a földi javak és az emberi tudás, bölcsesség hozza el a várt kiteljesedést. Hanem a benne megtalált bölcsesség, a tőle jövő áldás, a Krisztusban felkínált örök élet. A földi élet boldogságát mennyei és örökkévaló távlatokig tágítja ki előttünk. És ezt a megtalált életértelmet és életboldogságot együtt élhetjük meg azokkal, akikkel a mindennapi asztalközösségben osztozunk, akikkel a fáradtságos munka áldásait élvezzük, akikkel együtt imádkozhatunk Istenhez, megköszönve és hálát adva az élet minden szép ajándékáért. Ámen.

Ezúton kívánok áldott nyári hónapokat, örömteljes találkozásokat, testi-lelki feltöltődést a közeli viszontlátás reményében!