Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le. Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.

Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt. Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.

- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne - biztattak a bíró fiai. Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán.

Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni. Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?

- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba - motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig! Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát: - Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied. Pali még jobban rákiáltott: - Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!

Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát. Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket. Ekkor énnekem egy gondolatom támadt: - Jánoska, van egy hatosod? - Volt tavaly, de labdát vettem rajta. - Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.

Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak. Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó. Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott. Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt. Hanem az udvar kicsi volt. Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz! Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.

- Megállj, Ferkó - mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik. Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre. Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.

- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim - sóhajtozott az öregasszony. Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót. Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele. A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

* * *

Diakóniai gyűjtés – részvét és megsegítés

„A jótékonyságról és az adakozásról pedig el ne feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten.” (Zsidókhoz írt levél 13,16.)

Gyülekezetünkben szép hagyománya van a diakóniának, a szeretetszolgálatnak, a mások támogatásában való szeretetteljes adományozásnak és megsegítésnek. Minden évben advent heteiben és karácsonykor meghirdetjük a diakóniai adománygyűjtést, melynek célja, hogy egy, a történelmi Magyarország területén élő magyar református család, beteg felnőtt vagy gyermek, szegény sorsú idős testvér karácsonyát szebbé tegyük, a nehéz életterhet támogatásunkkal kicsit könnyítsük. Tettekben mutatjuk meg közösségként a szeretet adakozó és megsegítő lelkületét.

Idén is sok lehetőség van arra, hogy az adományainkat különböző szervezeteknek, intézményeknek, rászoruló felnőtteknek és gyermekeknek ajánljuk fel. Gyülekezetünkben hangsúlyt helyezünk arra, hogy a diakóniai támogatás személyes kapcsolatokban nyilvánuljon meg. Ezért 2020-ban szeretnénk a diakóniai adománygyűjtéssel két irányban segíteni. Egyik egy felvidéki magyar református család támogatása, akik tragikus körülmények között veszítették el idén ősszel a családfőt. A másik a gyülekezetünkben levő szegények, hajléktalanok megsegítése és megajándékozása.

A tragikus balesetben 45 évesen elhunyt felvidéki magyar református lelkipásztor özvegyének és árván maradt három gyermekének (9,13,18) ajánljuk fel az idei diakóniai adománygyűjtés összegét. A jó szívvel nyújtott támogatás a családfő nélküli első karácsonyon az anyagi segítség mellett a gyülekezet részvéttel való odafordulását is kifejezi a gyászoló család felé.

A gyülekezet szegényei számára karácsonyi ajándékcsomagot készíthetnek a testvérek, vagy adományaikkal hozzájárulhatnak akár a hajléktalanszálló egy havi tartózkodási díj részbeni kifizetéséhez.

Az adományokat a templomi alkalmak előtt és után személyesen lehet átadni, vagy gyülekezetünk bankszámlájára „Diakonia” megjegyzéssel átutalni. Isten áldása legyen a segítséget nyújtók életén!

Bank Austria, IBAN: AT18 1100 0095 2356 0200; BIC: BKAUATWW
Ungarischer reformierter Seelsorgedienst in Österreich; „Diakonia/2020”