„Amikor pedig ez a romlandó (test) romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött!”(1Kor 15,54)

November elején a németóvári (Bad Deutsch-Altenburg) templomban és temetőkertben egy ökumenikus imaóra keretében emlékezünk mi, külhoni, felvidéki és anyaországi magyarok. Ezt a hagyománnyá vált alkalmat hármas-határ találkozónak neveztük el, hiszen Ausztria, Szlovákia és Magyarország közös határvonalaihoz közel helyezkedik el ez a hagyomány szerint István király által alapított templom, melynek temetőkertjében a magyarok szimbolikus sírja található. Megemlékezünk az 56-os magyar hősökről, a menekültekről, akik közül a helyi emlékezet szerint többen ebben a temetőkertben nyugszanak. És megemlékezünk mindazokról, akiknek nem a szülőföldjükön van a végső földi nyughelyük. A koronavírus-járvány miatt 2020. november 7-én csupán páran emlékezhettünk és imádkozhattunk a magyarok szimbolikus sírjánál, lelki szemeink előtt ott látva és imádságban hordozva mindazokat, akikkel az elmúlt években együtt álltunk a sír körül.

Azok a magyarok, honfitársaink, testvéreink, akik nem magyar honban pihennek el… Ezen a szép őszi délutánon elmerengtem és visszagondoltam mindazokra, akiket 2020-ban kísértünk utolsó földi útjukra Ausztria valamelyik temetőkertjében. Egy aktív gyülekezeti tagunkat májusban búcsúztattuk a bécsi Központi temetőben (Zentralfriedhof 3. Tor) a szigorú járványügyi rendeletek miatt szűk családi körben. Egy nőtestvérünket nyáron a bécsi evangélikus és református temetőben helyeztük végső nyugalomra. Októberben egy nőtestvérünket a badeni és egy férfitestvérünket a Ried im Innkreis-i temetőkertben búcsúztattuk szeretteik és ismerőseik körében. 2020-ban a járványügyi rendelkezések előírásai szerint a maszkviselés, a távolságtartás, a búcsúzók számának korlátozása, a kézfertőtlenítés kísérője volt ezeknek a szomorú alkalmaknak is. Maszkban sírtunk és vigasztaltunk, kézfogás helyett együtt érzőn néztünk egymásra, így nyilvánítva ki részvétünket és mindezek mellett próbáltuk az előírt távolságot is betartani.

A külhonban szolgáló lelkipásztor nem csupán egy gyülekezet lelkésze, hanem egy nagy missziós terület pásztora. Ennek a szolgálatnak egyik rendkívüli jellemzője, hogy a lelkész legtöbb esetben személyesen nem találkozik azokkal, akiket utolsó földi útjukra kísér családjuk körében, életüket csupán a családtagok elbeszélése alapján ismerheti meg és mondhatja el. A temetők és sírok több száz kilométerre fekszenek egymástól, mégis van egy közös metszőpont, egy közös mérföldkő ezekben az életutakban, mely a szülőföld elhagyását és az idegen földön az új élet elkezdését jelzi - a szórványlét közös terhével, a beilleszkedés, az újrakezdés küzdelmeivel, a honvágy fájdalmával. Mindezek mellett azzal a megtapasztalással, hogy az új országban is Isten áldása és segítő jobbja velük maradt. A legtöbb temetés kétnyelvű, mégis megvan a búcsúzásnál a magyarsághoz való ragaszkodás, a magyarul elhangzó vigasztaló ige és imádság, a Magyar Himnusz éneklése, vagy a szülőföldről hozott marék föld a sírhalomra. A feltámadás reménységével búcsúzunk a szülőföldön kívül, a külhonban, az ausztriai temetőkben eltemetett magyaroktól, együtt imádkozva magyar nyelven a hitvallás szavait: „… hiszem a testünknek feltámadását és az örök életet.” Az elengedés fájdalmára és a gyász súlyára Istennél van a vigasztalás ígérete: Krisztusban van tovább! „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (János 11 25-26)

Az egyházi esztendőt az Örökkévalóság vasárnapja zárja, mely Advent első vasárnapja előtti héten van. Az örök élet reménységében szilárdan állva emlékezzünk és hordozzuk imádságban Isten előtt a gyászolókat, vigasztaljuk egymást, mert Isten Krisztusban a menny kapuját sarkig tárta és a földi küzdelmes vándorlás után hazavárja az ő gyermekeit.