Tizenkét órától három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! És ezt mondva meghalt. (Lukács 23,44-46)
„És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt.” (Máté 27,51)

Nagypéntek – a világtörténelem megismételhetetlen alkalma. Az alázatos Isten legmélyebbre hajolt, hogy a bűntől, a gőgtől, a vélt hatalomtól, a gyilkos indulattól fűtött embert felemelje. Golgota - a kereszten Jézus, a szenvedő Isten; a kereszt alatt a bűnös ember: a sorsot vető katonák, a csúfolódó, gúnyt űző főemberek és a példájukat követő nép, a keresztrefeszítésben szenzációt megélő elvadult tömeg, kissé távolabb a Jézushoz tartozó tanítványok. Déli tizenkét órakor a tűző nap fényességét sötétség váltotta fel. Hirtelen minden elsötétült, a megdöbbenés és az értetlenség lett úrrá mindenkin. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik … „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” – hangzik a pogány százados döbbent felismerése.

A déli sötétség idején a jeruzsálemi templomban a Szentek Szentjét eltakaró és az emberektől elválasztó kárpit felülről az aljáig kettéhasadt. Lehullott a lepel arról a helyről, ahová egyedül a főpap léphetett be évente egyszer, hogy Istennek áldozatot mutasson be a nép bűnéért. A szakadt kárpiton át látható az áldozat helye, mely a szemek elől takarva volt. A Golgotán bemutatott áldozat megnyitotta az utat Istenhez. Ezért az áldozatért minden válaszfal ledőlt Isten és az ember között. A templom szentélyét eltakaró kárpit elveszítette funkcióját, mert „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra. … Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (Zsidókhoz írt levél 10, 10. 14.) A nagypénteki golgotai áldozat utat nyitott és hidat épített Isten és az ember, a föld és a menny között, mert nekünk Őáltala van szabad utunk az Atyához.

Most, amikor a járvány miatti körülmények annyi mindentől és mindenkitől elválasztanak minket, még inkább megérthetjük, hogy mit is jelent az, hogy Nagypénteken Jézus az Istentől elválasztó falat ledöntötte.

Gondoljunk csak bele, mekkora öröm lesz majd megölelni azokat, akiket a szigorú rendelet, a félelem, az aggodalom, a féltő szeretet elválaszt. Milyen értékes találkozás, értékes ölelés lesz az, ha újra együtt lehetünk mindazokkal, akiktől falak, határok, rendelkezések választanak el.

Jézus a minden értéket és minden áldozatot meghaladó atyai ölelést adta vissza nekünk Nagypénteken a Golgotán! A kárpit meghasadt, a válaszfal ledőlt, Isten Jézus Krisztusban nyújtja felénk atyai karjait.

És aki arra képes volt, hogy a ledönthetetlent ledöntse, az elhordozhatatlant elhordozza, az képes arra is, hogy a mi életünk válaszfalait ledöntse, a körülmények miatti kárpitokat szétszakítsa. A kárpitokon és válaszfalakon túllátva álljunk oda Nagypénteken a kereszt alá, felismerve Jézusban Megváltó Istenünket! „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet” (Zsidókhoz írt levél 12,2) érettünk, miattunk, és helyettünk! Ámen.

* * *

Ó, Krisztus láttam szenvedésed, s borzongásom véget nem ért.
Jaj, hogy halálkín lett a részed érettem, árva bűnösért.

A természet velünk zokogja halálodért fájdalmait,
elbújt a nap, gyászukba rogyva siratnak választottaid.

Szent áldozat, tedd, meg ne szűnjünk kereszten látni tégedet!
Szent véred mossa csak le bűnünk, lelkünk előtt az tár eget.

Jóságod mély és mély a hála, amellyel hozzád fordulunk,
Bűnünkért mentél kínhalálba, egyetlen Megváltó Urunk.

(Református énekeskönyv 343. dicséret)