Handl György, gyülekezetünk kántora az énektanulás alkalmain és az „Énekszóban dicsérni Istent” rendhagyó istentiszteleteink keretében a keresztyén dicséretek mélységeibe vezet be minket.

Az énektanulás céljai: Hitben előttünk járt nemzedékek kipróbált és értéket átörökítő hitvalló énekeinek, dicséreteinek és a zsoltároknak a megismerése. Magyar református énekkincsünk dallamainak, szövegeinek újrafelfedezése. Egyházi dicséreteink, Istent dicsőítő énekeink énekelt imádságok, melyek a közösségben és egyéni éneklésben is erőt adnak, vigasztalnak, buzdítanak, bátorítanak.

2020. február 16-án az énekeskönyvünk 475. dicséretének hátterével, felépítésével, mondanivalójával ismerkedtünk, énekeltük közösen a jól ismert éneket. Sok érdekességet tárt fel előttünk gyülekezetünk kántora erről a szívünknek oly kedves dicséretről:

Imádkozzatok és buzgón kérjetek!
Bűnös voltunkért, Uram, ó ne vess meg!
Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk,
hallgass meg Fiad nevébe, ha kérünk.

„Keressetek buzgón és megtaláltok!”
Téged keresünk, Uram: hogy bűn s átok
erőt ne vegyen mi rajtunk, légy nékünk
égi utunk, igazságunk, életünk!

„Zörgessetek buzgón Isten ajtaján!”
Elfáradtunk, Uram, e világ zaján;
Ó, nyisd meg az égi béke szép honát,
add, hogy zenghessünk örök halleluját!

Református énekeskönyv 475. dicséret

A dallam és a szöveg külön vizsgálatánál első érdekességként fedezzük fel, hogy a keletkezési idejük nagyban eltér. A dallamot 1546-ban Tinódi „Lantos” Sebestyén írta, aki a magyar nyelvű történetírás első nagy alakja, históriás énekszerző. Kortársa, Bakfark Bálint (erdélyi szász zeneszerző, a reneszánsz hangszeres muzsika képviselője) mellett az egyik első magyar énekes és dalszerző volt, aki lantkísérettel adta elő műveit. Tinódi ifjúként a vitézi pályán indult, melynek szellemisége, harcos gondolatisága felfedezhető a reformáció korában írt dallamaiban. Tinódi zenei és irodalmi tevékenységében a reformációnak egyik fő célját is felfedezhetjük: anyanyelven szólni az emberhez.

A dicséret dallama szillabikus, egyszerű, a szöveg ritmusát, hanglejtését szorosan követő jelleggel rendelkezik: egy lélegzetre jól énekelhető sorokkal, megnyugvó sorvégekkel. Sok apró lépésből (hangközből) és ritmusértékből áll.

A szöveg kb. 350 évvel később íródott Legid. Victor János szerzeményeként. (Megjegyzés: talán ennél nagyobb időbeli távolság dallam és szöveg között nincs is az énekeskönyvünkben.)

Minden versszak Isten megnyilatkozásával kezdődik, amelyben Isten ösztönöz minket. A „buzgón” szóra mindig egy engedelmes „Uram” a válasz. Tehát mindhárom versszakban dialógusban vagyunk Istennel. A versszakokban az ember válaszának első fele a gyengeségünket és elesettségünket hangsúlyozza, a második fele viszont egyfajta fokozást tartalmaz, ezért szembetűnő különbség van a két fél között. De Isten megnyilatkozása és az ember megnyilvánulása között is különbséget fedezhetünk fel. Isten megnyilatkozása rövid, világos és tiszta, míg az ember válasza bőbeszédű, az emberi elesettség érzékelhető a válaszadásban.

Vizsgáljuk meg, hogy a dicséret szövegének aspektusait milyen mértékben tartalmazza a 350 évvel korábbi dallam? Nagyon sokban! Az első sor (csakúgy, mint a szövegben) önálló, zárt egységet alkot. A következő 3 sor pedig egyfajta „lebegő” félzárlatokat tartalmaz, csak a 4. sor vége éri el újra a nyugvópontot. Tipikusan magyaros szerkezetű dallam: négy soros, kupolás, akárcsak a magyar népdalok. A reménykedő, bizakodó befejezést tükrözi az utolsó sor dallama (a többivel ellentétben), mely felfelé lépegetéssel zárul.

Sugárzó hitbeli harmónia tündöklik ebből a dicséretből, melyet egy 19-20. században élt hívő ember egy 16. században szerzett dallamra írt, visszanyúlva a reformáció korába; és mi, a 21. században élő hívő keresztyének is szívből, hittel énekeljük istentiszteleteinken.