„Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva.”
(Máté evangéliuma 7,24-25)

A történelem Isten tervének színpada, ahol már nagy birodalmak dőltek meg és váltak múlttá az idő folyásában. Ha visszatekintünk a történelem eseményeire, bizony többször elénk tárul az a tény, hogy egy-egy birodalom, nagyhatalom, királyság, ország akkor dőlt meg, omlott össze, mikor viszonylagos jólétben éltek a népek, a nemzetek a határokon belül.

Az országok, birodalmak vezetői minden időben eszközök Isten kezében, akik elhívást, felhatalmazást kaptak arra, hogy a történelem szereplőiként Isten eltervezett üdvtervében részt vegyenek. Nehéz, felelősségteljes felhatalmazás ez minden időben, hogy egy népnek, vagy nemzeteknek a jólétén munkálkodjon egy-egy vezető, hiszen nemcsak az emberi kritika, hanem az Isten megítélése is soron követi tetteit.

Gondoljunk csak a Királyok könyvében egy-egy mondattal megítélt király uralkodására. Az a király, aki idegen istenek imádatát, pogány szokások elterjesztését vezette be, elhagyva az egyedül igaz, élő Istent, annak megítélése így hangzott: „azt tette, amit rossznak lát az Úr.” Az a király, aki istenfélelemmel a szívében, a hit útján járva vezette népét és az országot, annak megítélése így hangzott: „azt tette, amit helyesnek lát az Úr.”

Amikor Salamon király lett, Istentől kért bölcsességet, hogy a népet és a királyságot vezetni tudja. Hiszen emberi erőt és bölcsességet meghaladó forrásokra van szükség ahhoz, hogy kellő alázattal, szilárd kitartással tudja beteljesíteni feladatát. Tudjuk azt, hogy akire több bízatik, attól több is kéretik számon.

Ezer évvel ezelőtt, mikor István a Kárpát-medence ölelésében Magyarországot, mint önálló, szuverén államot megalapította, bölcs elhatározás alapján, a keresztyénség értékein vetette meg az ország alapkövét, fundamentumát. A múlt megszépítő hatásán túl láthatjuk, hogy István király eszköz volt Isten kezében, akire sok bízatott. Küzdelmes kihívás állt előtte, mikor egy népet a politikai, társadalmi, gazdasági kereteken túl a keresztyén hit alapján akarta összefogni. Ezer év távlatából Isten előtti hálaadással élhetjük meg, hogy az az alapkő, melyre építette Európa szívében Magyarországot, kiállta az évszázadok és az emberi bűnök próbáját, Isten kegyelme őrizte meg egészen mindmáig.

Ez a megtartatás nemcsak hálára kötelez, hanem bizonyságtételre is hív. Isten egy csodálatos világot adott nekünk, melyben kijelölte a népek és nemzetek helyét és feladatát. A 21. század zúgó világában a magyar népnek is helye és feladata van, melyet leginkább úgy ismerhet fel, hogy feltekint arra az alapra, magáénak vallja azokat az értékeket, melyekre István király hittel és reménységgel helyezte egy nép jövőjét.

Ha ezzel a hittel és reménységgel végezzük el a mában ránk bízott feladatokat, akkor a kilátástalanság, a lehetetlen, az akadályok, a próbák ellenére biztosak lehetünk abban, hogy a biztos fundamentum, a kősziklán megvetett alap az, amely garancia számunkra, hogy unokáinknak is jövőt építünk mennybe látó szemekkel és Isten országába kapaszkodó imádságos kezekkel. Hitvallásként, jövőt remélve, elszánt tettrekészséggel, szilárd hittel mondhatjuk ekkor mi is a zsoltárossal:

„Uram, kegyelmes tetteidről éneklek örökké, nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet. Mert ezt mondom: Örökké tart kegyelmed, hűséged szilárd, akár az ég.” (88. zsoltár 2-3.)