2019. május 18. - Debrecen

„Hadd tartsunk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!”
(Zakariás 8,23)

Felhívásként, összegyűjtésként hangzott a 10 éve újra egyesült Magyar Református Egyház Generális Konventjének választott igéje a Kárpát-medencében és a diaszpórában élő magyar reformátusokhoz. Míg ezen a szombati napon Ausztriát egyfajta politikai földrengés rázta meg, addig a magyar reformátusság Debrecenben az egységet, a Krisztusban egybeszerkesztett testvéri közösséget hirdette és élte meg. Gyülekezetünkből egy maréknyi csapat képviselte a külhoni magyar diaszpórát és élhette meg Debrecenben a Krisztusi szeretet egységre vonó lelkületét. Már maga a jelenlét is nagy lelki feltöltődést, megerősítést jelentett, a több ezer testvérrel ünnepelt úrvacsora Debrecen főterén pedig Isten csodálatos kegyelme kiáradásának megtapasztalása volt számunkra.

Hogyan is fogalmazódott meg a Magyar Református Egység Napján az, hogy mit is jelent magyar reformátusnak lenni? Milyen küldetést, feladatot ró ez ránk, és egyben milyen büszkeséget jelent, és milyen hálára kötelez bennünket Isten iránt?

A MRE Generális Konventje pénteken tartotta ünnepi zsinatát, ahol különböző formában fogalmazták meg az egységért, a Krisztusban kitűzött közös célokért való együttműködés eredményeit, adtak hálát mindezért.

„Tíz évvel ezelőtt Debrecenben erősítettük meg összetartozásunkat mi, magyar reformátusok. Hálát Adunk Istennek, hogy az elmúlt évtizedben megtartott bennünket. Szabadságot kaptunk az evangélium hirdetésére és az egyház építésére. Hálásak vagyunk, hogy a száz éves, kényszerű elszakítottságunk ellenére is megmaradhatott testvéri egységünk.”

Dr. Fekete Károly, tiszántúli püspök, nyitó beszéde, áhítata és a délutáni istentiszteleten elhangzott igehirdetése is kifejezte a Magyar Református Egységnap üzenetét, szellemiségét, jelentőségét, utalva a szétszóratott és megelevenített csontokról szóló Ezékieli próféciára. „Együtt kell várnunk Isten Szentlelkét, hogy fújja ki életünk völgyeiből, patthelyzeteink holtpontjáról a reménytelenséget, és a középpont, Krisztus felé tereljen bennünket, akinél minden töredezettség egészséggé és éppé válik. Boldog az a nép, amely Isten kezében óhajt lenni. Legyünk mi ilyen nép!” – hangzott el a felhívás a püspök úr köszöntőjében.

Fekete Károly igehirdetésének végén arra hívott minket, hogy „legyünk egyház, ki folyvást tanul, legyünk egyház, ki emberi, legyünk egyház, ki igazmondó, legyünk egyház, ki táplál, legyünk egyház, ki azon van, hogy nagyság, nagylelkűség és jóság legyen közöttünk.”

Ez a felszólítás nekünk is szól, hogy a külhoni szórványban mi is töltsük be ezt az Istentől kapott küldetésünket, a sokszor oly nehéz körülmények ellenére is. Legyen vonzó a gyülekezeti életünk, hogy az „idegen honban” a magyar reformátusság értékeihez híven, Isten gyermekeiként olyan fáklya lehessünk az ő kezében, melynek láttán mások is felismerik, és ezt mondják:

„Hadd tartsunk veletek, mert láttuk, hogy veletek van az Isten.”