Közel az este, a nap lenyugvóban és két tanítvány indul Emmausba kétségek, fájdalmak, csalódások, miértek és hogyanok terhével. Csak el Jeruzsálemből, a fájdalmak helyéről, a remények szétfoszlásának városából. Nemcsak körülöttük, de szívükben is nő a sötétség. Pedig ők már hallották az asszonyokat, hallották az üres sírt találó testvéreket, hallották, hogy angyal által üzent Krisztus, aki feltámadott és él! Pedig már Jézus nincs a sírban, már Krisztusként feltámadt!

Mindenek ellenére lehajtott fejjel, a megélt nagypénteki gyászos tények fájdalmával kel útra ez a két ember. Útjuk Jeruzsálemből Emmausba vezet, ami hatvan futamnyira, kb. 12 km-re volt Jeruzsálemtől. Időben ez a távolság két órai gyalogút. Miközben mennek és vitatkoznak a történteken, valaki egyszer csak megjelenik mellettük. Megkérdezi, hogy miről is van szó? Erre az egyik tanítvány elképedve viszontkérdéssel válaszol: Hát ő volna az egyetlen, aki nem tudja, hogy mi történt a napokban Jézussal Jeruzsálemben?!

Kedves Testvéreim, Húsvét ünnepén kérdezzük meg a keresztségben elpecsételtektől, vajon a hitükről vallást tévő keresztyénekként életükben hányszor lépnek erre az emmausi útra? Hányszor gondolják úgy, hogy minden hiába, elveszett a remény, életük a lenyugvó nap sötétjébe menetel, mert a vélt és hitt megoldások nem történtek meg? Hányan kérdezik: hát hol van ilyenkor az Isten? És ha nem lenne a szemeken hályog és a szívekben sötétség, akkor bizony megtapasztalhatnák, hogy a keresztre feszített és feltámadott Krisztus ott megy velük és mellettük, hogy a reménytelenség útjáról visszafordítsa a reményt veszített életeket. Ez a világ már közel 2000 éve Húsvét után van és mégis az emmausi tanítványok fájdalmas miértjeivel forog tovább az idő tengelyén.

De térjünk, most vissza a tanítványok Emmausba vezető útjára. Jézus meghallgatja fájdalmaikat, csalódásaikat. Hagyja, hogy kibeszéljék mindazt, ami keserűvé teszi ezt az utat és kilátástalanná a holnapot. Nem tolakodik, nem erőszakoskodik, nem lármáz, hogy: „Hát ide nézzetek! Király lettem, itt vagyok, győztem!”

Nem. Némán, csendben, türelmesen hallgat. Tudja azt, hogy a seb csak úgy gyógyítható, ha előtte kifakad és kitisztul. Így válik tisztíthatóvá, gyógyíthatóvá.

És mikor az úton levők minden panaszukat rázúdítják a hozzájuk csatlakozó idegenre, akkor Jézus elkezdi magyarázni az Írásokat. Elmondja, hogy a próféciák szerint mindezt el kellett szenvednie Isten Fiának, az Ebed Jahvénak, Isten szenvedő szolgájának – ahogyan Ézsaiás próféciájában jövendöli. Nem vádolja a főpapokat, nem vádolja az írástudókat, nem vádolja Pontius Pilátust, nem vádolja a tömeget, aki Nagypénteken Barabásért kiáltott. Sőt, a szétfutott tanítványsereget sem vádolja! Csak szelíden elmondja, hogy ezt a keserű kelyhet ki kellett innia, pedig tudta mivel jár. Ez szerves része volt Isten üdvszerző tervének, amit magára kellett vennie, amit el kellett szenvednie, el kellett végeznie. „És ez megtörtént. Értitek már?” – kérdezhette meg Krisztus Kleopást és társát.

Közben pedig megérkeztek útjuk céljához, Emmausba. Jézus úgy tett, mintha folytatni szeretné az útját, de a két útitárs marasztalta. „Sötétedik, maradj velünk. Jer, ülj velünk asztalhoz és töltsd itt az éjszakát.” Ez mind annak a jele, hogy hevült szívük és azért marasztalták. Hiszen akivel jó együtt lenni, akinek közelségében a gyász terhe is könnyű lett az emmausi úton, akinek már maga a jelenléte is megnyugtatóan hatott rájuk, azt a személyt, bárki legyen is az, nem szeretnék tovább engedni. Kérlelik, és ő nem utasítja el őket. A kenyér megtörése által már felismerik és tudják, hogy ki van mellettük. Ott van velük és egész úton kísérte őket az a Jézus, aki az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret, aki az ötezer ember megvendégelésénél is hálaadással kezdi a kenyérszaporítás csodáját, aki azt mondta magáról, hogy ő az az élő kenyér, aki a mennyből száll alá.

Bár egyszer csak eltűnik mellőlük Jézus, de szívükben mégis ott marad. Az életükben már a megfelelő helyre került minden, a fájdalmas kérdéseikre egész úton mellettük ott volt a válasz. Ekkor ismét útra kelnek a sötétség és a fáradtság ellenére – vissza ugyanazon az úton, amelyen reménytelenséggel a szívükben jöttek. Vissza azon az úton, amelyen már az élő reménység megtapasztalásával futnak Jeruzsálemig. Igazi húsvéti megtapasztalással nyitják a tanítványokra az ajtót és lelkendezve kiáltják: Jézus él! Ekkor a tanítványok is elmondták, hogy „tudjuk már mi is az örömhírt, mert megjelent Simonnak.”

Milyen csodálatos a feltámadott Krisztus szeretete! Miután elhordozta a világ bűnét, kiengesztelte Istent és meghalt a kereszten, harmadnapon feltámad és elindul megkeresni a szétszóródott nyájat. Megy, és egyenként szedi össze, vigasztalja és bátorítja őket.

Kedves Testvéreim, ti, akik jól ismeritek a Húsvét üzenetét: vajon előfordult-e veletek, hogy Emmausba indultatok reményvesztettséggel szívetekben? Annak ellenére, hogy már hallottatok arról, hogy Krisztus meghalt érettetek, és feltámadt - hogy saját feltámadásunk záloga legyen - mégis üres fecsegésnek tartottátok a róla szóló igehirdetést, amint a tanítványok is az asszonyok híradását? Jézus az írásokat magyarázta a tanítványoknak, ezekből ismertette meg azt, hogy valójában ki is nekik és nekünk, ennek a világnak. Felismertük-e már a Biblia igéiből, hogy ő az a Krisztus, aki csendesen mellénk szegődik, ha életünket vihar tépi és hitünk megtorpan, és ott van velünk a mindennapok sűrűjében? Amikor úton vagyunk, amikor asztalhoz ülünk? Ez a feltámadott Krisztus a mindennapjaink Ura, nem csak az ünnepek idejére vendég a szívünkben és otthonainkban! Felráz a lelki fásultságunkból, bizonytalan hitünk kiáltásaiból: „hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!” Gyúljon hát fel az öröm a szívünkben, mert a Húsvét öröme elvitathatatlan attól, aki felismeri Krisztust!

Így nézzünk körül Testvéreim, amikor életünk a lenyugvó nap sötétje felé indul: akkor is lássuk meg, ki kísér minket azzal a céllal, hogy az elkeseredés útjáról visszafordítson az öröm ösvényére! Mikor a fájdalmas miértek sebeket ütnek szívünkön, figyeljünk arra, hogy ki töri meg a kenyeret számunkra. Így már rövidebb lesz az ugyanakkora, hatvan futamnyi út hozzá és vissza, a tanítványi közösségébe. Mert az az út, amelyet örömmel futunk meg, mindig rövidebbnek tűnik, mint az olyan út, melyen a terhek, gondok és fájdalmak súlyát cipeljük.

A húsvéti örömhírrel szívünkben járjuk mi is azt az emmausi utat, mely a reményvesztéstől a megbizonyosodásig vezet és hálaadásra indít mindnyájunkat! „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre!” (1Pét 1,3) Ámen.