A tékozló fiúnak a történetét mindenki nagyon jól ismeri. Ennek a példázatnak az az üzenete, hogy mindenki számára van remény a visszatérésre.

De vajon a tékozló fiú példázatában ki a legnagyobb tékozló?

Ha józanul megítéljük, akkor egyértelmű lenne a válasz: a legnagyobb tékozló a fiatal fiú, aki kikéri az örökségét, jussát, mielőtt még atyja meghalt volna. Vajon hogyan érezhette ez az atya magát, mikor fia elé állt és az örökségét kérte? Milyen tőr, fájdalom járhatta át szívét?

Majd ez a fiú eltékozolja, dorbézolással, naplopással, züllött életmóddal azt, amiért nem ő dolgozott meg, amit nem ő szerzett meg. Amit ő csak megkapott a törvény szerint, mint örökséget. Bizony joggal mondhatnánk, hogy ennek a példázatnak a legnagyobb tékozlója a fiatalabb gyermek.

De nézzük ezt most meg a másik oldalról. Nézzük a tékozló fiú példázatát arról az oldalról, amikor a legnagyobb tékozlónak az Atyát kiálltjuk ki!

Mert amíg a fiú vagyont tékozol, világossá válik előttünk, hogy maga az Atya szeretetet tékozol.

Ne botránkoztasson, inkább örvendeztessen minket ez a válasz, mert ez az atyai tékozló szeretet nem mást jelent, mint kegyelmet. Érdemtelenül kapott szeretetet.

Kedves Testvéreim, 2013 advent idejében nyíljon meg lelkünk és szívünk Isten adventje előtt, mely telve van kegyelemmel, irgalommal, várakozással és szeretettel!

Ebből a példázatból megtudhatjuk, hogy Istennek is van adventje.

A tékozló fiú távol az atyai háztól, a disznók vályúja mellett jön rá arra, hogy valójában ő elveszett gyermek. Messze került mindentől, már saját magától is. Bizonyára nem így képzelte el világi életét, mikor a vagyon ráeső részét kikérte atyjától. Lehettek nagy tervei, kalandvágya, felhőtlen és gondmentes életre számított. El is indult ezen az úton, de minél tovább került az atyai háztól, annál elveszettebbnek érezte magát és életét.

Mikor már vágyai, céljai, tervei füstté váltak, belátta, hogy nem érte el azt, amire vágyott. Így hát megpróbált egy másik módszert. Eddig olyan pénzt és vagyont tékozolt, amiért nem kellett tennie semmit. Most igyekezett munkát találni, és ha már sokkal rosszabb életminőségben is, mint amit elképzelt, de legalább életben maradni, éhezés nélkül élni, ebben reménykedett.

A disznók vályújánál jött rá, hogy önmaga még erre sem képes, hogy méltó, emberi életet éljen. És itt érkezett el az a fordulópont, mikor az atyai háztól messze vezető úton megfordult.

Ha matematikailag ábrázolnánk ezt az utat, akkor képzeljünk el egy szakaszt, melyen az egyik pont, a kiindulási pont az atyai ház, melyben a bőség, az elégedettség, a békesség uralkodik. Ebből a pontból indult nagy tervekkel a szívében a fiú. A szakaszon ezután több pont egy-egy megállót jelent. Olyan barátokat, akik az utolsó fillérig barátok. Olyan nőket, akik az utolsó fillérig szeretnek. Olyan embereket, akiket érdek fűzött valamiképpen ehhez a fiúhoz.

És az utolsó állomás pontja a disznónyáj és annak etetője. De ez az utolsó állomás egyben életet fordító pont volt. A fiúnak a disznóvályútól visszafelé vezető úton, mely a kiindulási pontig, az atyai házig vezet vissza, már nincs közbeeső állomás. Pontos, határozott céllal igyekszik oda, ahol életét még úgy gondolja, azt reméli, hogy megmentheti. Bizonyára kétségek voltak benne. Félelem lehetett szívében, hogy most visszafogadnak-e vagy elkergetnek? Hiszen minden okuk meglenne rá és ő meg is érdemelné. De egyetlen és utolsó esélyként remegő lábakkal, immár köztes állomások nélkül indult a cél felé, indult az atyai ház felé.

És valaki várta – az atyja várta, szüntelenül várta.

Erre lehet abból a görög igéből következtetni, mely kifejezi az atya várakozását. Mintha mást sem tett volna azóta, amióta elment a fia, mint a kapuban várt volna rá.

Kedves Testvéreim! Ő a mi Istenünk, aki bármilyen messze is jutunk tőle, bármennyire is megbántjuk és vétkezünk ellene, várva várja, hogy megpillanthasson a kapuból – ez Isten adventje.

Ő mindenkinek nagy vagyont adott és sok értéket bízott ránk. Kinek-kinek adott tehetséget, adott értelmet, lehetőséget és mindezt szeretettel. De azt csak ő tudja igazán, hogy ki milyen messze került tőle és miképpen tékozolta el ezt a mennyei vagyont önérdekből, saját célra, értelmetlenül. Elindulhat bárki ezzel a mennyei vagyonnal szívében az atyai háztól. Több szakasza és köztes pontjai is lehetnek életének. És lehet egy fordulópont, egy disznóvályú-állomás, mikor már a mennyei vagyont eltékozolva, önmagát bepiszkolva, lerongyosodva testben és lélekben visszaindul oda, ahonnét még kegyelmet remél.

Visszaindul, visszatér, megtér az atyai ház, az atyai áldás, az atyai szeretet valóságába. Megtér Istenhez.És a visszatérő, az elveszett gyermek elé maga az Atya szalad.

Pedig ez Jézus idejében, az akkori világban méltóságon aluli cselekedet volt, ha az idős a fiatal elé ment. Ez a megalázkodás jele. Jézus ebben a példázatban így is nyomatékosan kihangsúlyozza, hogy nem érdekeli sem a méltóság, sem a tisztelet, sem a becsület a kapuban várakozó atyát! Tudjátok miért nem?

Mert a szeretet mindezt felülírja! Így fut a legnagyobb tékozló, az Atya, gyermeke elé teljes szeretetével – ez a kegyelem Testvéreim.

Kedves Testvérem! Én nem tudom, hogy te milyen közel, vagy messze vagy az atyai háztól. Azt sem tudom, hogy Istentől kapott talentumaidat miként tékozoltad, vagy kamatoztattad. Azt sem tudom, hogy advent ideje, a várokozás ideje neked hogyan telik. Kit vársz? Mit vársz? Hogyan várod? De egyet tudok. Ez az Atya, akiről Fia tett bizonyságot és mondta el nekünk, hogy miként áll a kapuban, ez az Atya Rád is vár. Az ő adventjének a célja, hogy te megérkezz hozzá, mert már mindent előkészített, hogy bőségben, békességben, szeretetben legyen részed itt a földön, vele közösségben beteljesedett, teljes életet élhess, a mennyei hazában pedig üdvösségben, dicsőségben részesülj. Ez Isten adventje.

Nem öncélú, mint oly sok emberé, akiknek karácsony a pihenés, a dőzsölés, a költekezés ideje csupán. Figyelmeztessen bennünket erre a tékozló fiú példázata!

Mert Isten adventje nélkül nem lenne Karácsonyunk!

Ő annyira vár minket, hogy elküldte Fiát hozzánk, hogy benne megtaláljuk a hozzá vezető utat, az életre vezető ösvényt. Advent és Karácsony ennyire kiegészíti egymást, ennyire szoros kötelék, egyik nélkül nem lenne a másik.

Isten az, aki szeretetét érdemtelenül tékozolja, akinek állandó várakozása és egyszülöttjének testté létele azokért történt, akik messze jutottak bűneik miatt az atyai háztól.

Testvérem, Istent nem az érdekli, hogy honnét indulsz hozzá, a bűnök mocsarából, vagy a disznók vályújától. Őt csak az érdekli, hogy indulj visszafelé, hogy eléd futhasson, indulj hozzá az életmentő, az igazi és örök életet biztosító otthon melegébe, az ő mennyei ünnepébe!

Azt kívánom mindnyájunknak, hogy Isten adventje és a mi ünnepi várakozásunk találkozzon, és az legyen egy olyan metszőpont, mikor már ebben a földi világban megérezzük életünkben, hogy Krisztusban a menny hajolt a földre, hogy így lehetősége nyíljon az Atyának arra, hogy szeretetét ránk tékozolja és kiáraszthassa a mi életünkre is.

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse, ami elveszett.”
(Lk 19, 10)

Karvansky Mónika, református lelkipásztor

A tékozló fiúról szóló történetet teljes egészében Lukács evangéliumának a 15. részében a 11-től a 32-ik terjedő versekben olvashatják a Testvérek.