A francia származású Kálvin János (eredeti nevén Jean Calvin, neve latinos alakjában Johannes Calvinus) a reformáció egyik legnagyobb hatású, leginkább rendszerező gondolkodású alakja. 1509. július 10-én látta meg a napvilágot, Noyonban (Franciaországban). Apja káptalani ügyvéd valamint jegyző, gazdag, polgári származású feleséget választott maga mellé. Kálvin még csak három éves volt mikor szülőanyja eltávozott az élők sorából, apja új feleségétől pedig nem sok szeretet kapott. Feltehetőleg 1523-ban ment Párizsba, itt a Collège de la Marche és a Collège Montaigu tanulójaként bölcsészeti tanulmányokat folytatott. 1527-ben Kálvin megkapta St. Martin de Marteville lelkészi hivatalát, ám apja további tanulásra szánta,ezért hazahívta, majd Orléans-ba küldte közjogot tanulni. Itt ismerkedett meg az ifjú Kálvin Melchior Wolmarral, akitől első ismereteit szerezte a lutheri nézetekről. 1531-ben jogi tanulmányi végeztével visszatért Párizsba, itt fejezte be Seneca „De Clementia” című művéhez írt magyarázatát (ezt a saját költségén adatta ki). E még az erasmista (Rotterdami Erasmust követő) humanizmus szellemében a római katolicizmus mellett foglalt állást, de a humanizmus szellemében az uralkodót is türelmességre intette. Ezután tett még utazásokat Orléans-ba és szülővárosába, de aztán 1533-ban útjai ismét Párizsba vezettek. Bár Kálvin egyházi ösztöndíjasként tanult, Lutherrel szemben őt soha nem szentelték pappá. A kor tudományos és szellemi értelmében vett humanista pályán indult el, de Isten valódi reformátorrá tette, egy hirtelen megtéréssel engedelmességre kényszerítette és a tisztább tanítás iránti vágyakozásra vezette őt. Kálvin tapasztalatai Pál apostol kettős kérdésének felelnek meg („Ki vagy, Uram?…Mit cselekedjem, Uram?” ApCsel 22.8;10), s bennünket mai reformátusokat is arra intenek, hogy korántsem idegen a református vallástól az apostoli értelemben vett megtérés, ahol Isten igéjét felhasználva ébreszt saját nyomorult állapotunkra, és kelt bennünk vágyat saját maga, kegyelme és üdvössége megismerésére.

1533 novemberében Nicolas Cop, a párizsi egyetem rektora beszédet tartott, amiben az egyedül hit általi megigazulás mellett tett hitet. Mindez kivívta a párizsi közvélemény felháborodását, ezért a rektor kénytelen volt elhagyni a várost. Kálvint azzal vádolták, hogy ő írta a beszédet, ezért a rektorral együtt menekülnie kellett a városból. Elkezdett egyházi tanulmányokkal és antik görög-római irodalommal foglalkozni: adott volt a lehetőség, barátja Du Tillet kanonok hatalmas könyvtára Kálvin rendelkezésére állt. Ekkor írta meg művét (Psychopannychia), amelyben szembehelyezkedett az anabaptista tanításokkal melyek szerint a lélek a halál után alvó állapotba kerül. A következő években különböző francia városokban élt különböző álneveket használva. Tanult, prédikált, és elkezdett dolgozni az Institutio első változatán. Miután I. Ferenc francia király az úgynevezett röpiratbotrány után a francia protestánsok ellen fordult, ő is a Német-római Birodalom területére menekült. Strassburgban jelentette meg 1536-ban fő művét, „A keresztyén vallás rendszerét” (az „Institutio christianae religionis”-t vagy röviden, magyarosan az Institúciót), melyet azután élete végéig tovább bővített. Ez a mű tette híressé, és az így nyert hírnév alapján marasztalta Guillaume Farel 1536-ban a svájci Genfben, de erkölcsi szigorúsága és következetessége miatt 1538-ban a város polgárai először elüldözték innen. Mégis akadtak őszinte hívei, akiknek sikerült elérniük, hogy a Kálvin távozása után kibontakozó erkölcsi káoszban és a savoyai püspök rekatolizációs törekvései nyomán (a genfiek nem akartak már visszatérni a római katolicizmusra, de olyan sem akadt közöttük, aki méltóképpen meg tudott volna felelni a püspök vitairatára) sikerült elérniük, hogy 1541-ben mégis visszahívják, s ezután Kálvin 1564-es haláláig a város vezető lelkipásztora maradt, s lehetősége nyílt rá, hogy kifejtse egyházszervezői tevékenységét.

Még a teológusok sem egyeznek meg abban, hogy mi az a vezérlő gondolat, amelyre Kálvin tanításai felfűzhetőek. Az alábbiakat szokták ilyennek tekinteni: bibliaközpontúság, teremtésközpontúság, istenközpontúság. Egyesek úgy tartják, hogy a 16. századi reformáció üdvösségtanra vonatkozó négy „solá”-ja (sola Scriptura – egyedül a Szentírás, sola gratia – egyedül kegyelemből, sola fide – egyedül hit által, soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség) közül az első három kifejezetten Luther gondolata, az utolsó viszont leginkább Kálvinra jellemző. Kálvin fő műve elején az igazi bölcsességről, a keresztyén filozófiáról mint Isten és önmagunk igaz megismeréséről beszél, és az Apostoli hitvallást követve veszi végig a hitismeret legfontosabb tárgyait. Bár az 1536-os kis Institúció még nem foglalkozott vele, az 1559-es bővített változat egyik fontos gondolata Isten eleve elrendelése, a predestináció. Bár ezt a tanítást sokan félre szokták értelmezni (különösen Kálvin humanista indíttatású ellenfelei és azok kései utódai), valójában Kálvin szerint ezzel a tanítással a Biblia alapján annyit mond ki, hogy nemcsak a bűnbocsánat, hanem az üdvözítő hit is Isten kegyelmi ajándéka, amelyet a bűnbe esett emberiség tagjai közül annak és akkor ad, akinek és amikor akar. A kiválasztással pedig Isten igéje szerint elválaszthatatlanul össze van kötve a megszentelődés, így az engedelmes, szent életre törekvéssel megerősíthetjük magunkban az üdvösségnek hit által amúgy is bennünk élő szent bizonyosságát. A kiválasztásnak ez a tanítása az igazi hívőket éppen hogy nem teszi felfuvalkodottá, hanem Isten iránti mélységes hálára és alázatra tanítja. A hívő ember egyetlen igazi szándéka Isten dicsőítése, nemcsak szavaival, hanem szorgalmával, munkájával, a rábízott tálentumokkal való okos éléssel is. Ezek a gondolatok lettek a kálvinista etika alapjává. Hogy Genf mit köszönhetett Kálvinnak szociális értelemben, álljon itt két példa. A reformátor teljesen új alapokra helyezte az oktatásügyet, és a városban a szegények munkához juttatása céljából az ő ötletére honosították meg újra a szövőipart, amely az új munkaerkölcsök között kivirágzott és megalapozta a város gazdaságát. A cselekedetek általi megigazulással való radikális szakítás gyógyírt jelentett a különösen a reneszánsz kort megmérgező hivalkodó gazdagságra, nyomorúságos szegénységet és aljas koldusiparra is.

Szögezzük le, hogy Kálvin nem volt a szabadgondolkodás híve. Főleg a humanista szabadgondolkodók keltették rossz hírét, akiket száműzött az eleve elrendelés tanítása miatt. Kálvin a predestinációt korántsem tartotta annyira kardinális kérdésnek, mint a későbbiekben tartották, de a Szentírás alapján ezt is kifejtette. Mellesleg a predestináció az egyetlen igazán csattanós válasz a műkedvelő humanista teológusok hármas paradoxonára. A humanisták szerint Isten csak akkor lehet egyszerre jó, mindenható és igazságos, ha teremtményeinek az üdvösség dolgában is szabad akaratot adott. A Biblia viszont a bűneset után szolgai akaratról, lelkileg halott emberről beszél. Ha ezt a tényezőt is számba vesszük, akkor a hármas paradoxon csak akkor teljesülhet, ha egyedül Istent tekintjük az üdvösség dolgában szabadnak. A reformátor egyébként megtűrte volna Genfben az emberi szabad akaratot vallókat, annak ellenére, hogy ők támadták meg őt, de Európa számos országában leginkább Kálvin szülőhazájában a legkeményebb módon üldözték a reformátusokat, és Kálvin érzékelte, ez a tanítás nagy vigasztalást ad az üldözötteknek, akiknek hitét - úgy érezte - nem gyengítheti a kényelemben és biztonságban élő libertinusok kétségeivel. Távol álljon tőlünk, hogy Isten igazságait az emberi gondolkodás és tapasztalat töredékes eszközeivel próbáljuk alátámasztani, de a hit szemszögéből nézve mindkettő inkább Kálvint támasztja alá minden kor libertinusaival szemben.

Genfben valósította meg Kálvin azt az egyházkormányzati rendszert, amely mintát szolgáltatott egész Európában a svájci reformációt követő közösségek számára. Kálvin a bibliai minta alapján négy egyházi tisztséget tartott meg. A teológiai tanításért felelős doktorokét, a lelkipásztori feladatokat ellátó pásztorokét (lelkészekét), a gyülekezetek igazgatását végző presbiterekét (vénekét) és a gyülekezeti szeretetmunkáért (pl. szegények gondozása) felelős diakónusokét. Kálvin a legfontosabb szerepet a lelkipásztoroknak és a hívek közül a hívek által választott presbitereknek szánta. A kálvini egyházkormányzati rendszer ugyanakkor a római katolikustól és az evangélikustól eltérően nem hierarchikus, megvalósul benne a „világi” (nem képzett lelkészi) elemek bevonása az egyházkormányzatba. Bár egyesek ezt demokratikus egyházkormányzati rendszernek tekintik, Kálvin a presbiterek hitbeli alkalmasságának fontosságát hangsúlyozta, a választásban pedig azt, hogy a hívő közösség felismeri az Isten által adott kiválasztást, és a közösség választása csak megpecsételi ezt az isteni kiválasztást. A teljes genfi egyház legfölső tanácskozó szerve a konzisztórium (egyháztanács) volt, amelyben a gyülekezeteket egy-egy lelkész és presbiter képviselte. A kálvini Genfben megvalósult az egyházi és a világi hatalom szétválasztása, akkor is, ha ebben az időszakban az egyházi hatalom az erkölcsi kérdések rendkívül nagy súlya és szerepe miatt az egyház komolyan ellenőrizte a világi hatalmat. Egyesek emiatt beszélnek arról, hogy Kálvin a konzisztóriumon keresztül diktatórikus hatalmat gyakorolt, ami azonban nem volt igaz. Az államról alkotott véleményében Kálvin egyrészt szembeszáll az abszolút uralkodói hatalommal. Bibliai alapon alátámasztja a már az antik szerzőknél is megjelenő zsarnokölési elvet. Eszerint a zsarnok uralkodót a népnek egy Isten által választott vezető irányítása alatt joga van elsöpörni. Ugyanakkor Kálvin inkább a hatalommegosztás mellett érvelt. Véleménye szerint a nép (vagy a rendek) által választott szervek hitetlensége, ha nem szállnak szembe a zsarnok uralkodóval, mivel az ő feladatuk a nép szabadságának védelme. A kálvinizmust a reformáció polgári ágának szokták nevezni, és tény, hogy a kálvinizmus és a polgári gondolkodás kölcsönösen formálták egymást. Nem véletlen, hogy a polgári gondolkodás, életmód és állam úttörői azok az országok voltak, ahol erős volt a kálvinizmus (pl. Hollandia, Anglia, Észak-Amerika) Európa fejletlenebb és kevésbé polgárosodott régióiban (pl. Skócia és Magyarország) viszont éppen a hatalommegosztási elv tette a kálvinizmust vonzóvá a társadalmi elit, a nemesség körében

Mint említettük, Kálvin nem volt a szabadgondolkodás híve. Kálvin valóban támogatta Szervét Mihály spanyol származású humanista és orvos halálra ítélését. Az ő bűne az volt, hogy fölelevenítette a Szentháromság tagadásának ókori tanítását. De ez a tanítás a korban nem eretnekség, hanem annál sokkal súlyosabb, Jézus Krisztus istenségének tagadása és káromlása voltak. Kálvin az I. korintusi levélhez írt kommentárjában úgy elemzi az 5. rész 5. verset, hogy az eretnek ember egyetlen lehetséges büntetése az egyházból való kizárás annak reménybeli megtéréséig. Ismernünk kell ugyanakkor a halálos bűn fogalomkörét is. Ezek a bűnök kicsit leegyszerűsítve a Tízparancsolat nyílt megszegését jelentik, amely esetekben maga Isten gyakorolta Szentírásban - királyok fölött is - példaadó ítéletet. A középkori és a kora újkori szemlélet szerint a keresztyén államhatalomnak joga és kötelessége az ilyenekre halálos ítéletet kiszabni. Kálvin az Institúció polgári kormányzatról szóló részében kifejti, hogy az államhatalom a lopásra vagy a paráznaságra is kiszabhatja ezeket, ha ezek a bűnök egy adott társadalomban annyira elterjedtek, hogy a visszaszorításukra az államhatalomnak ilyen komoly fegyelmező eszközöket kell igénybe vennie. De ezek a polgári törvények enyhíthetőek is, ha az adott kirívó bűnök a társadalom életében visszaszorultak. A Tízparancsolatnak ugyanakkor van egy első táblája is az Isten elleni bűnökkel. Az istentagadás és istenkáromlás a középkorban és a kora újkorban köztörvényes bűncselekményeknek számítottak. Bár Kálvin a köztörvényeseknek kijáró lefejezés büntetése mellett kardoskodott, a genfi tanács - az összes református kanton beleegyező véleménye alapján - Szervétet eretnekként megégettette. Az már csak egy külön érdekessége a történetnek, hogy Szervétet a római katolikusok már korábban halálra ítélték, tőlük megszökve ment - Kálvin kifejezett figyelmeztetése ellenére - Genfbe, hogy ott saját magának pártot szervezzen. A történtekből éppen nem az derül ki, hogy Kálvin Genf diktátora lett volna. A nagy reformátor saját értékrendjében (mint ez jellemző volt rá) teljesen következetesen járt el, és ebben az ügyben sem vádolhatja senki semmivel. Keresztyénietlen indulatosságának pedig a reformátor maga is tudatában volt, halálos ágyán bocsánatot kért mindazoktól, akiket emiatt megbántott.

A humanisták és szentháromságtagadók mellett az anabaptisták és mai utódai Kálvin legengesztelhetetlenebb bírálói. Az anabaptista nem önelnevezés volt, ellenfeleik nevezték őket „újrakeresztelők”-nek, mert nem ismerték el a gyermekkori keresztséget, így a hozzájuk térőket újrakeresztelték. az Institúciónak a gyermekkeresztségről szóló részét. Kálvin azzal kezdi, hogy ha nem igeszerű a gyermekkeresztség, akkor gond nélkül hagyjuk el. Utána viszont kifejti az úgynevezett szövetségteológiát. A szövetségteológia lényege, hogy összeköti és nem elválasztja az Ó- és az Újszövetséget. Előbbi Krisztus keresztáldozatára néz előre, a másik vissza, de ugyanaz az Isten, aki szuverén akaratából mindkettőt megköti. A szövetségbe egyébként Isten mind az Ó-, mind az Újszövetségben belefoglalta a hívők gyermekeit. Ha erről kétségei lennének, olvassa el az 1Kor 7,14-et. Jézus egyébként maga nem keresztelt, csak a tanítványai, az apostolok korában pedig igenis gyakorolták a gyermekkeresztséget, elég ha a számos egész háznép megkeresztelésére gondolunk, ahol a római családfő hitére tekintve keresztelték meg egész háznépét, amibe a korban a családon kívül a rabszolgákat is beleszámították. Egyébként a bibiliai szokásokkal szemben Kálvin sokkal szigorúbb volt, mint Luther. Míg utóbbi azt tanította, hogy minden megtartható, amit a Szentírás kifejezetten nem tilt, előbbi azon a véleményen volt, hogy semmi olyat nem kell gyakorolnunk, amit a Szentírás kifejezetten nem rendel el, mert az az Igéről venné el a figyelmünket. A keresztségnek nem az ember cselekedete, hanem az Isten üdvözítő kegyelme az előfeltétele. A kegyelem ugyanakkor nem követi, hanem megelőzi az emberi hitet. Kálvin felfogása azt a bibliai tanítást húzza alá, hogy az üdvözítő hit is Isten szuverén ajándéka. Az eleve elrendelés (amely - mint korábban is érintettem - az emberi értelemmel fölfoghatatlan, de a hívő értelem számára gyönyörűséges) és a gyermekkeresztség tanításában az a csodálatos, hogy az ember hitét Isten- és kegyelemközpontúvá teszi, az embert magát pedig Urával szemben a megfelelő helyre, az Isten nagynak látók és Őt ezért dicsőítők közé helyezi.

Végül még egy kérdést vizsgáljunk meg. Kálvin ellenségei azt állítják, hogy az életvidám Lutherrel szemben (aki „Asztali beszélgetések”-ben arról szól, hogy ők csak söröztek Wittembergben, Isten pedig végezte Németország reformációját), Kálvin egy kemény és életidegen személyiség volt. Aki ezt a gondolatot elfogadta, nézze meg az Institúcióban a hívő ember szabadságáról szóló részt, amelyben Kálvin csodálatosan ír arról, hogy Isten nem azért adott a teremtésben annyi gazdagságot (színeket, illatokat, ízeket), hogy csak életfenntartásunkra gondoljunk. A kulcsot Isten dicsőítése adja itt is meg az ajándékokkal való hálaadással élésben. Hogy Kálvin maga sokat böjtölt, nem véletlen. Családom egyik tagja is így kúrálta magát, és hasonlóan ő is a fiatalkori rossz táplálkozásnak tulajdonította állandó hasfájását okozó divertikulumainak (kicsiny bélkiöblösödéseinek) létét. Bár egyes mai orvosok szerint ezzel maga is sokat rontott saját, amúgy is gyenge egészségi állapotán, a modern orvoslás szerei előtt nem valószínű, hogy Kálvin betegségének kordában tartására egyéb módszer rendelkezésre állt volna.

Összegzésképpen elmondható, hogy Kálvint régen is, és ma is azért támadják olyan hevességgel, mert bibliahű és megalkuvást nem ismerő keresztyén volt. Isten az ő életében közölt kegyelmére tekintettel nekünk, ma élő reformátusoknak is parancsolja: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.” (Zsid 13.7)